A kis majom kalandos úton került a tulajdonomba, tekintettel arra, hogy akkoriban - a nyolcvanas évek közepén - nem volt könnyű beszerezni. Egy rokonlátogatás alkalmával kaptam ajándékba. Azonnal beleszerettem, és nem azért, mert szép volt, hanem mert annyira idiótán nézett ki, hogy nagyon megsajnáltam. Alapvetően mindenhová magammal vittem, ahová csak lehetett: a közös családi ebédekre, nyaralásra, úttörőtáborba, gyakran még a moziba is.
Arra emlékszem, hogy valami kavicsfélével volt kitömve szegény pára, és ha úgy akartam, még az ujját is tudta szopogatni. Aztán szegény Moncsicsinek sanyarú vége lett. A többi gyerekkori játékkal együtt egy lomtalanítás alkalmával "véletlenül" lába kélt a tárolóból. Megsirattam, meggyászoltam, de valahol a mai napig velem maradt.